Beszélgetés Alföldi Róberttel


A LEGFONTOSABB, HOGY SZÓLJON VALAMIRŐL

Beszélgetés Alföldi Róberttel

 

Öt éve mutatta be a Kultúrbrigád és az Átrium az Igenis, miniszterelnök úr! című válságkomédiát – ahogy a színlapon nevezik. Azóta folyamatosan telt házakkal megy. A gödöllői közönség sem először fogja látni. Erről is, más munkáiról is beszélgettünk ALFÖLDI RÓBERTtel a két előadása közti szünetben.

 

Miért szeretik vajon ennyire a nézők ezt az előadást? 

ALFÖLDI RÓBERT Hogy miért szeretik?… Talán egyrészt a színészek miatt, másrészt, hogy folyamatosan belejön a valóság. Amikor bemutattuk, tiszta abszurditásnak tűnt föl az egész. Mára már nem az. Az előadást az a fajta humor működteti, amilyen a Hofié is volt – olyan „kimondós”. Úgy látszik, erre a kimondós-odamondogatós humorra szükség van mindenütt a világban. Erre szeretnek hangosan röhögni az emberek. Bár úgy vettem észre, Budapesten jobban mernek nevetni, mint Budapest határán túl, ahol néha azt érezni, hogy mintha átfutna a nézőn: „úristen, miket mondanak!”

Sok kiszólás aktuálisnak tűnik föl. A szöveg igazodik a mai magyar valósághoz?

A. R: Nem kellett igazítani, a politika működése ennyire általánosan érvényes mindenkor és mindenütt. Igaz, a brexit után muszáj volt belenyúlni néhány mondatba, melyek érvényüket vesztették a nyolcvanas évek óta. Ez a keletkezésekor napi történésekre írt népszerű tévésorozat volt a BBC-n, többek közt Margaret Thatchernek is a kedvence, az egyik epizódban még szerepelt is.

Ez a sorozat a politikai manipulációk világába enged bepillantani, nem kímélve az éppen regnáló politikusokat sem. Ennyire más ott a politika, hogy ennyire könnyedén viselték?

A. R: Nem a politika más, hanem a társadalom. A hatszáz év az hatszáz év. Ott a miniszterelnök meg van tisztelve és boldog, hogy szerepelhet benne, hogy benne lehet. Ők kellő öniróniával kezelik a politikai kabarét, míg másutt meg a legszívesebben betiltanák. 

Évadonként öt-hat rendezés, sok-sok színpadi szerep… Hogy lehet ezt bírni?

A. R: Most nem is dolgozom sokat, már ami a rendezést illeti. Ebben az évadonkénti öt-hatban benne vannak a nyáriak is. Az igaz, hogy ha mostanában kevesebbet is rendezek, de nagyon sokat játszom, havonta 35-37-et.

Ennyi még a pálya elején sem volt a Vígszínházban…

A. R: Manapság annyira nehéz egyeztetni a színészeket egy-egy előadásra, hogy ha sikerül összerakni, akkor a színházak megpróbálnak duplákat berakni. Nemcsak itt, az Átriumban, mindenütt ez van.

S hogy áll össze egy-egy évad? Mire mondasz igent, s mire nemet?

A. R: A szerepek olyanok, hogy mindenütt másért vállalom, s mindig más az oka, hogy miért igen. S persze, hogy az is számít, milyen társadalmi-politikai felhangjai vannak ezeknek a műveknek. Amikor rendezni hívnak, amikor rendezni kérnek fel, akkor elkezdődik egy közös gondolkodás, megbeszéljük, mit, hol, hogyan. Kis hely vagy nagy hely, hogyan tudom fölrakni stb. Azt mindig nagyon ki kell találnom, hogy mit rendezek. Persze a legfontosabb, hogy szóljon valamiről – különben nem érdekel.

És a külföldi munkák?

A. R: Legközelebb május közepén utazom Ecuadorba, ahol Mozart Don Giovanni-ját rendezem a 2019-es Armel Operafesztiválon a Carlos Cueva Tamariz Színházban. A szereplőket csaknem száz jelentkező közül idén tavasszal Párizsban egy kétfordulós válogatáson választotta ki a nemzetközi zsűri, melynek magam is tagja lehettem.

Hiányzik az állandó társulat?

A. R: Ezen nem töprengek. Most sok lehetőségem van, de nem tudni, mi lesz, a magánszínházak hogyan tudnak talpon maradni.

Pihenésre mikor jut idő?

A. R: Nyaralni voltam, olvasok…

De mikor?

 A. R: Amikor időm van…

És Gödöllőn milyen játszani?

A. R: Már többször voltunk, az Igenis, miniszter úr!-ral is szerepeltünk már a városban. Jó  közönség. Színészként előadás közben lehet érezni, hogy értik, mernek reagálni. Szóval jó itt játszani.

- lokos -